A dal eredeti verziója a Black Sabbath gitáros riff-rock himnuszainak katalógusában kissé furcsa.
Minden tiszteletem a Black Sabbathé (akiket már a 46. héten bemutattunk), de a zongoraszólam gyerekesen egyszerűen hangzik, mintha egy billentyűzettel kísérletező gitáros írta volna. Aminek van értelme, mert a zenekar gitárosa írta… aki egy billentyűzettel kísérletezett. Aztán ott vannak a dalszövegek, amelyek nem éppen a költészet csúcsa. Az első sor úgy hangzik, mintha egyenesen egy tezauruszból emelték volna ki: “I feel unhappy / I feel so sad.”
A dal megjelenése után Ozzy Osbourne-nak azzal kellett megnyugtatnia a rajongókat, hogy kijelentette, hogy a Sabbath “biztosan nem lesz kevésbé súlyos”, és nem kezd vonós szekciókat bevinni a színpadra az élő koncerteken.
De ez még mindig egy jó kis dallam.
És mint minden jó feldolgozás, Charles Bradley interpretációja is az eredeti legjobb összetevőket veszi ki az eredetiből, és kihozza belőlük a bennük rejlő lehetőségeket. Bradley a “Changes”-be egy igazán rendkívüli élet fájdalmát és szeretetét oltja bele.
Nem fogok belemenni Charles Bradley nehéz, szívszorító és végül diadalmas életének részleteibe – van egy dokumentumfilm, ami ezt szépen megteszi helyetted -, de az életének itt leginkább releváns része az édesanyjával való kapcsolata.
Az édesanya elhagyta őt csecsemőkorában, és a nagymamája nevelte fel. Amikor Bradley nyolcéves volt, az anyja újra felbukkant, és együtt éltek, amíg Bradley 14 évesen el nem szökött. A hajléktalanság és a küzdelem évei, valamint a kettejük közötti időszakos kapcsolattartás után az asszony egy Greyhound-buszon átutazott az országon, hogy az 1990-es évek végén újra kapcsolatba lépjen vele. Bradley gondoskodott róla későbbi éveiben, és megélte, hogy lássa fia valószínűtlen zenei karrierjének beindulását, amikor 2011-ben megjelent első albuma (hatvankét évesen!).
A “Changes” című dalának verzióját a harmadik – és egyben utolsó – lemezére vette fel, és éppen a felvétel közben halt meg az édesanyja. Később így nyilatkozott a Rolling Stone-nak:
“A versszak, ami igazán megragadt bennem, a következő volt: “Olyan sokáig tartott, mire rájöttem / Hogy még mindig hallom az utolsó búcsúját / Most minden napom tele van könnyekkel / Bárcsak visszamehetnék és megváltoztathatnám ezeket az éveket. Mert olyan volt, mintha anyám azt mondta volna, hogy beteg, és elhagy engem, és valami abban a dalban… Csak fogtam az utolsó szöveget, és wow. Szóval megragadtam rajta. Nem igazán kellett ‘megtanulnom’, csak megragadt az agyamban.”
Mitől lesz ez egy gyönyörű dal:
1. Charles Bradley hangjának törékeny ereje – mint egy csiszolópapírral bélelt trombita – tényleg semmi máshoz nem hasonlítható, amit ebben az évszázadban rögzítettek.
2. A Budos Band organikus, analóg funkja gazdag zenei hátteret biztosít, ami előkészíti a hallgatót erre az összetéveszthetetlen hangra.
3. A Budos Band organikus, analóg funkja gazdag zenei hátteret biztosít. A lassabb, lendületes tempó Bradley verziójában egy nehezebb, bluesosabb hangulatot biztosít, ami a dal érzelmeit zsigeri, őszinte módon adja át.
Javasolt hallgatási tevékenység:
Az életedben van valami, ami most jobb, mint egy évvel ezelőtt volt.
Vásárold meg itt.