Boszorkányperek a kora újkorban

The Witch, No. 1, c. 1892 lithograph by Joseph E. Baker

The Witch, No. 2, c. 1892 lithograph by Joseph E. Baker

The Witch, No. 3, c. 1892 lithograph by Joseph E. Baker

Regional differencesEdit

A boszorkányperek lebonyolításának módjában számos regionális különbség volt. Maguk a perek szórványosan jelentek meg, egyes területeken fellángoltak, de a szomszédos területek nagyrészt érintetlenek maradtak. Általánosságban úgy tűnik, hogy a pápai Itália és Spanyolország területén kevésbé volt boszorkányfóbia, mint Franciaországban és a Szent Római Birodalomban.

A Brit-szigeteken belül is sok regionális eltérés volt. Írországban például kevés perre került sor.

A németországi Bamberg malefizhausa, ahol a feltételezett boszorkányokat fogva tartották és kihallgatták: 1627-es metszet

Az angol és a kontinentális boszorkányüldözési hagyományok között különösen fontos különbségek vannak. Angliában a kínzás alkalmazása ritka volt, a módszerek pedig sokkal visszafogottabbak. Az ország formálisan csak akkor engedélyezte, ha az uralkodó felhatalmazta, és az angol történelem során legfeljebb 81 kínzási parancsot adtak ki (minden bűncselekményre). A skóciai halálos áldozatok száma eltörpült az angliai mellett. Az angol történelem egyik epizódjából az is kiderül, hogy az 1640-es évek elején, a polgárháború idején boszorkányüldözők jelentek meg, akik közül a leghírhedtebb a kelet-angliai Matthew Hopkins volt, aki a “Witchfinder General”-nak kiáltotta ki magát.

Olaszországban kevesebb boszorkányvádat emeltek, és még kevesebb olyan eset volt, ahol a boszorkányperek kivégzéssel végződtek. A római katolikus inkvizíció létrehozása 1542-ben hatékonyan visszatartotta a befolyása alá tartozó világi bíróságokat a kínzás és a kivégzés liberális alkalmazásától. A módszertani Instructio, amely a boszorkányüldözés “megfelelő” kézikönyveként szolgált, óva intett az elhamarkodott ítéletektől és a vádlottak meggondolatlan kivégzésétől. Európa más részeivel ellentétben a velencei Szent Hivatal által folytatott perekben a rosszindulatú boszorkányság vagy “maleficio” bűntette miatt soha nem született ítélet. Mivel az ördögi szekták fogalma sem a népi kultúra, sem a katolikus inkvizítori teológia számára nem volt hihető, a tömeges vádaskodás és a boszorkányszombatba vetett hit soha nem vert gyökeret az ilyen inkvizítori befolyás alatt álló területeken.

A boszorkányságért elítéltek száma 1500-1700 között (régiók szerint)Szent Római Birodalom: 50.000Lengyelország: 15.000Svájc: 9.000Francia nyelvterület: 10.000Spanyol és olasz félsziget: Szerkesztés

Változatos feltevések szerint a boszorkányperek a kora újkori világ társadalmi-politikai zűrzavaraira adott válaszként jelentek meg. Ennek egyik formája szerint a boszorkányok üldözése reakció volt egy közösséget ért katasztrófára, például terméskiesésre, háborúra vagy betegségre. Midelfort szerint például Délnyugat-Németországban a háború és az éhínség destabilizálta a helyi közösségeket, ami az 1620-as évek boszorkányüldözéseit eredményezte. Behringer szintén a boszorkányüldözések társadalmi-politikai destabilizáció miatti növekedésére utal, kiemelve a kis jégkorszak élelmiszerhiányra gyakorolt hatását, és azt, hogy a boszorkányokat ezt követően bűnbakként használták az éghajlati változások következményeiért. A körülbelül 1300-tól 1850-ig tartó kis jégkorszakot az 1901-1960 közötti átlagnál alacsonyabb hőmérséklet és csapadékmennyiség jellemzi. Olyan történészek, mint Wolfgang Behringer, Emily Oster és Hartmut Lehmann azt állítják, hogy ez a lehűlés terméskiesést, háborúkat és betegségeket okozott, és hogy később a boszorkányokat hibáztatták ezért a zűrzavarért. A történelmi hőmérsékleti indexek és a boszorkányperek adatai azt mutatják, hogy általában véve, ahogy a hőmérséklet csökkent ebben az időszakban, úgy nőtt a boszorkányperek száma. Ráadásul a boszorkányüldözések csúcspontjai átfedésben vannak az 1570-ben és 1580-ban bekövetkezett éhínségválságokkal, ez utóbbi egy évtizedig tartott. Ezen elméletek szempontjából problematikus, hogy kiemelték, hogy ebben a régióban a boszorkányüldözések az 1630-as években csökkentek, amikor az ott élő közösségeket a pestis, az éhínség, a gazdasági összeomlás és a harmincéves háború következtében egyre több katasztrófa érte. Ráadásul ez a forgatókönyv nyilvánvalóan nem kínálna általános magyarázatot, hiszen a perek olyan területeken is zajlottak, ahol nem volt háború, éhínség vagy dögvész. Ráadásul ezeket az elméleteket – különösen Behringerét – túlságosan leegyszerűsítettnek bélyegezték. Bár van bizonyíték arra, hogy a kis jégkorszak és az azt követő éhínség és betegségek valószínűleg hozzájárultak a boszorkányüldözések növekedéséhez, Durrant szerint nem lehet minden összefüggésben közvetlen kapcsolatot teremteni e problémák és a boszorkányüldözések között.

Másrészt a XVI. század végére fokozatosan emelkedett az első házasságkötéskori átlagéletkor; a népesség egy növekedési időszak után stabilizálódott, a munkahelyek és a földek elérhetősége pedig csökkent. A század utolsó évtizedeiben a házasságkötési életkor a nők esetében 25, a férfiak esetében pedig 27 éves átlagéletkorra emelkedett Angliában és Németalföldön, mivel egyre többen házasodtak később, vagy maradtak hajadonok pénz- és forráshiány, illetve az életszínvonal csökkenése miatt, és ezek az átlagok közel két évszázadon át magasak maradtak, és az északnyugat-európai átlagok is hasonlóan alakultak. A zárdákat a protestáns reformáció idején bezárták, ami sok apácát kitelepített. Sok közösségben a hajadon nők aránya 10% alatti értékről 20%-ra, egyes esetekben akár 30%-ra is emelkedett, akiket kevés közösség tudott gazdaságilag elhelyezni. Miguel (2003) szerint a boszorkánygyilkosságok a család vagy a társadalom anyagi terheinek megszüntetésére irányuló folyamat lehet, a táplálásra szoruló idősebb nők megszüntetésén keresztül, és a hajadon nők számának növekedése ezt a folyamatot erősítené.

Katolikus kontra protestáns konfliktusSzerkesztés

Hugh Trevor-Roper angol történész azt az elképzelést képviselte, hogy a boszorkányperek a római katolikusok és a protestánsok közötti konfliktusok részeként alakultak ki a kora újkori Európában. Ez az elmélet azonban kevés támogatást kapott a téma más szakértőitől. Ennek oka, hogy kevés bizonyíték van arra, hogy vagy a római katolikusok vádolták a protestánsokat boszorkánysággal, vagy hogy a protestánsok vádolták a római katolikusokat. Ráadásul a boszorkányperek rendszeresen olyan régiókban zajlottak, ahol nem vagy alig voltak felekezetek közötti viszályok, és amelyek vallásilag nagyrészt homogének voltak, mint például Essex, Skócia alföldje, Genf, Velence és a spanyol Baszkföld. Vannak olyan bizonyítékok is, különösen a Szent Római Birodalomból, amelyek szerint a szomszédos római katolikus és protestáns területek információt cseréltek az állítólagos helyi boszorkányokról, mivel mindkettőjükre közös fenyegetésnek tekintették őket. Ráadásul sok büntetőeljárást nem a vallási vagy világi hatóságok kezdeményeztek, hanem a lakosságon belüli népi igények, így kevésbé valószínű, hogy a vádak mögött konkrét felekezetközi okok álltak.

Délnyugat-Németországban 1561 és 1670 között 480 boszorkányperre került sor. A 480 délnyugat-németországi perből 317 katolikus területeken, 163 pedig protestáns területeken zajlott. Az 1561 és 1670 közötti időszakban legalább 3229 személyt végeztek ki boszorkányságért Délnyugat-Németországban. Ebből 702-t protestáns területeken, 2527-et pedig katolikus területeken állítottak bíróság elé és végeztek ki.”

Az Economic Journal 2017-es tanulmánya, amely “több mint 43 000, boszorkányságért bíróság elé állított személyt vizsgált 21 európai országban öt és fél évszázad alatt”, megállapította, hogy “az intenzívebb vallási-piaci versengés intenzívebb boszorkányper-tevékenységhez vezetett. És a vallási-piaci versengéshez képest azok a tényezők, amelyek a létező hipotézisek szerint fontosak voltak a boszorkányperek aktivitása szempontjából – időjárás, jövedelem és állami kapacitás – nem voltak azok.”

Fordítás a héberből: Boszorkány vagy méregkeverő?Edit

Azzal érveltek, hogy a King James Biblia fordítási választása igazolta “az emberi jogok szörnyű megsértését és táplálja a boszorkánysággal kapcsolatos vádak és üldözések járványát szerte a világon”. A fordítási probléma a 2Mózes 22:18-ra vonatkozott: “ne engedd, hogy egy … …éljen”. Mind a King James, mind a Genfi Biblia, amely 51 évvel megelőzte a King James változatot, a “boszorkány” szót választotta erre a versre. Az Exodus 22:18-ban szereplő héber szó helyes fordítását és meghatározását sokat vitatták a perek és a boszorkányfóbia idején.

1970-es évek folklorisztikai hangsúlyEdit

Az 1970-es évektől kezdve “hatalmas tudományos robbanásszerű lelkesedést” váltott ki a kora újkori boszorkányperek tanulmányozása. Ez részben annak volt köszönhető, hogy a legkülönbözőbb tudományágak – többek között a szociológia, az antropológia, a kultúratudomány, a filozófia, a tudományfilozófia, a kriminológia, az irodalomelmélet és a feminista elmélet – tudósai kezdték vizsgálni a jelenséget, és különböző meglátásokat hoztak a témába. Mindehhez társult a perfelvételek és a társadalmi-kulturális kontextusok elemzése, amelyeken azok keletkeztek, lehetővé téve a perek változatos megértését.

FunkcionalizmusSzerkesztés

A világ Európán kívüli részein zajló, antropológusok által megfigyelt, etnográfiailag rögzített boszorkányperek által inspirálva különböző történészek funkcionális magyarázatot kerestek a kora újkori boszorkányperekre, ezzel utalva azokra a társadalmi funkciókra, amelyeket a perek a közösségeken belül játszottak. Ezek a tanulmányok bemutatták, hogy a boszorkányság vádja hogyan játszott szerepet a társadalmi feszültségek feloldásában vagy az egyik fél számára nemkívánatossá vált személyes kapcsolatok megszüntetésének elősegítésében.

Feminista értelmezésekSzerkesztés

A 19. és 20. század folyamán a boszorkányperekről különböző feminista értelmezések születtek és jelentek meg. Az egyik legkorábbi ilyen személyiség az amerikai Matilda Joslyn Gage volt, egy írónő, aki mélyen részt vett az első hullámú feminista mozgalomban a nők választójogáért. 1893-ban adta ki a Woman, Church and State (Nő, egyház és állam) című könyvet, amelyet “szakadozó sietséggel és egy olyan politikai aktivizmusból kiragadott időben írt, amely nem hagyott teret az eredeti kutatásnak”. Valószínűleg Jules Michelet boszorkánykultuszról szóló művei hatására azt állította, hogy a kora újkorban üldözött boszorkányok pogány papnők voltak, akik egy ősi, egy Nagy Istennőt tisztelő valláshoz ragaszkodtak. Megismételte azt a több német szerző művéből vett téves állítást is, miszerint a boszorkányüldözés során kilencmillió embert öltek meg. Az Egyesült Államok vált ezeknek a feminista értelmezéseknek a fejlődési központjává.

1973-ban két amerikai második hullámos feminista, Barbara Ehrenreich és Deirdre English egy terjedelmes pamfletet tett közzé, amelyben azt az elképzelést terjesztették elő, hogy az üldözött nők a közösség hagyományos gyógyítói és bábái voltak, akiket a férfi egészségügyi intézmény szándékosan likvidált. Ez az elmélet figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az üldözöttek többsége nem volt sem gyógyító, sem bába, és hogy Európa különböző részein ezek a személyek általában az üldözésekre buzdítók között voltak. 1994-ben Anne Llewellyn Barstow kiadta Witchcraze című könyvét, amelyet Scarre és Callow később “talán a legsikeresebb” kísérletnek nevezett arra, hogy a pereket a nők elleni szisztematikus férfitámadásként ábrázolja.

Más feminista történészek elutasították az eseményeknek ezt az értelmezését; Diane Purkiss történész “politikailag nem hasznosnak” nevezte, mivel a nőket folyamatosan a “patriarchátus tehetetlen áldozatainak” ábrázolja, és így nem segíti őket a kortárs feminista küzdelmekben. A ténybeli pontatlanság miatt is elítélte, kiemelve, hogy az ehhez ragaszkodó radikális feministák figyelmen kívül hagyják állításaik történetiségét, ehelyett azért támogatják, mert úgy látják, hogy ez felhatalmazza a patriarchális társadalom elleni folyamatos küzdelmet. Azt állította, hogy sok radikális feminista ennek ellenére ragaszkodik hozzá “mitikus jelentősége” és az elnyomó és az elnyomottak közötti szilárdan elhatárolt struktúra miatt.

A nemek közötti konfliktus és a korábbi feminista tanulmányokra adott reakcióSzerkesztés

A kora újkori boszorkányperek vádlottjainak becslések szerint 75-85%-a nő volt, és bizonyosan van bizonyíték a boszorkányüldözők nőgyűlöletére, ami olyan idézetekből is kitűnik, mint például: ” Nem ésszerűtlen, hogy az emberiségnek ez a söpredéke, , főként a női nemből kerüljön ki” (Nicholas Rémy, c. 1595) vagy “Az ördög azért használja őket így, mert tudja, hogy a nők szeretik a testi örömöket, és ilyen kellemes provokációkkal akarja őket hűségére kötelezni”. Kurt Baschwitz tudós a témáról szóló első monográfiájában (hollandul, 1948) a boszorkánypereknek ezt az aspektusát még úgy is megemlíti, mint “háborút az öregasszonyok ellen”.

Mindamellett azt állítják, hogy a boszorkányságról szóló művek állítólag nőgyűlölő programját erősen eltúlozták, ami a Malleus maleficarum néhány vonatkozó passzusának szelektív ismétlésén alapul. Ennek több oka is lehet, hogy miért volt ez így. A kora újkori Európában széles körben elterjedt nézet volt, hogy a nők kevésbé intelligensek, mint a férfiak, és fogékonyabbak a bűnre. számos modern tudós állítja, hogy a boszorkányüldözést nem lehet leegyszerűsítve a férfi nőgyűlölet kifejeződéseként magyarázni, mivel a nőket valóban gyakran vádolták más nők, olyannyira, hogy a boszorkányüldözést, legalábbis a falvak helyi szintjén, úgy írták le, hogy elsősorban “női veszekedések” vezérelték. Különösen Európa peremvidékein, Izlandon, Finnországban, Észtországban és Oroszországban a vádlottak többsége férfi volt.

Barstow (1994) azt állította, hogy a tényezők kombinációja – többek között a férfiaknak mint munkásoknak az egyre inkább bérorientált gazdaságban betöltött nagyobb szerepe és a nőkkel szembeni, eredendően gonosznak tartott félelem – a nők ellen billentette a mérleget, még akkor is, ha az ellenük felhozott vádak azonosak voltak a férfiakéval.Thurston (2001) ezt a késő középkor és a kora újkor általános nőgyűlöletének részének tekintette, amely az általa “üldözési kultúrának” nevezett kora középkorban felerősödött. Gunnar Heinsohn és Otto Steiger egy 1982-es publikációban úgy vélte, hogy a boszorkányüldözések kifejezetten a bábaságban jártas nőket vették célba, hogy megpróbálják kiirtani a születésszabályozással kapcsolatos tudást és “újranépesíteni Európát” a fekete halál népesedési katasztrófája után.

Voltak boszorkányok?Edit

A tizennyolcadik és tizenkilencedik században az európai népesség művelt rétegei között az volt a közhiedelem, hogy soha nem létezett valódi boszorkánykultusz, és hogy mindazok, akiket üldöztek és kivégeztek, ártatlanok voltak. Ebben az időben azonban különböző tudósok azt állították, hogy létezett egy valódi kultusz, amelyet a keresztény hatóságok üldöztek, és amely kereszténység előtti eredetű volt. Elsőként a berlini egyetem német büntetőjogi professzora, Karl Ernst Jarcke terjesztette elő ezt az elméletet 1828-ban; azt állította, hogy a boszorkányság egy kereszténység előtti német vallás volt, amely sátánizmussá fajult. Jarcke elképzeléseit 1839-ben Franz Josef Mone német történész is átvette, bár ő azt állította, hogy a kultusz eredete inkább görög, mint germán.

1862-ben a francia Jules Michelet kiadta a La Sorciere című könyvét, amelyben azt az elképzelést terjesztette elő, hogy a boszorkányok egy pogány vallást követtek. Az elmélet akkor kapott nagyobb figyelmet, amikor Margaret Murray egyiptológus felkarolta, aki kiadta A boszorkánykultusz Nyugat-Európában (1921) és A boszorkányok istene (1931) című műveit, amelyekben azt állította, hogy a boszorkányok egy kereszténység előtti vallást követtek, amelyet ő “boszorkánykultusznak” és “rituális boszorkányságnak” nevezett.

Murray azt állította, hogy ez a hit egy pogány szarvas istennek volt szentelve, és évente négy boszorkányszombat megünneplésével járt: Halloween, Imbolc, Beltane és Lughnasadh. A Murray munkájáról akkoriban készült tudományos recenziók többsége azonban nagyrészt kritikus volt, és könyvei soha nem kaptak támogatást a kora újkori boszorkányperek szakértőitől. Ehelyett korai publikációitól kezdve számos gondolatát megkérdőjelezték azok, akik kiemelték “ténybeli tévedéseit és módszertani hiányosságait”.

A Murray-tézisnek az Encyclopaedia Britannicában való közzététele azonban hozzáférhetővé tette azt az “újságírók, filmesek népszerű regényírók és krimiírók” számára, akik “lelkesen” átvették azt. Befolyásolta az irodalmi műveket, Aldous Huxley és Robert Graves írásait. 1939-ben egy Gerald Gardner nevű angol okkultista azt állította, hogy beavatást kapott a New Forest Coven nevű pogány boszorkánykultusz egyik fennmaradt csoportjába, bár a modern történelmi kutatások alapján a tudósok úgy vélik, hogy ez a szövetség nem volt olyan régi, mint Gardner hitte, hanem az 1920-as vagy 1930-as években alapították okkultisták, akik Murray elméletein alapuló, újjáélesztett boszorkánykultuszt akartak létrehozni. A New Forest Coven hitét és gyakorlatát alapul véve Gardner megalapította a Gardnerian Wicca-t, a ma Wicca néven ismert kortárs pogány vallás egyik legjelentősebb hagyományát, amely egy szarvas isten és istennő imádata, a szombatoknak nevezett ünnepek megünneplése és a rituális mágia gyakorlása körül forog. A történelmi boszorkánykultuszról több könyvet is írt: Witchcraft Today (1954) és The Meaning of Witchcraft (1959), és ezekben a könyvekben Gardner az európai és észak-amerikai boszorkányperekre utalva használta az “égető idők” kifejezést.

A 20. század elején számos olyan egyén és csoport jelent meg Európában, elsősorban Nagy-Britanniában, majd később az Egyesült Államokban is, akik azt állították, hogy ők a Margaret Murray műveiben leírt pogány boszorkánykultusz túlélő maradványai. Ezek közül az első valójában a 19. század utolsó éveiben jelent meg, egy kézirat volt, amelyet Charles Leland amerikai folklorista állítása szerint egy olyan nőtől kapott, aki az olaszországi Toszkánában egy Lucifer istent és Diana istennőt imádó boszorkánycsoport tagja volt. A művet 1899-ben Aradia, avagy a boszorkányok evangéliuma címmel adta ki. Míg a történészek és a folkloristák elfogadták, hogy az evangéliumnak vannak folklorisztikus elemei, egyikük sem fogadta el, hogy egy valódi toszkán vallási csoport szövege lenne, és úgy vélik, hogy a XIX. század végén keletkezett.

A wiccák a boszorkánykultusszal kapcsolatos állításokat különböző módokon terjesztették ki, például a boszorkányokat őskori helyszínekkel kapcsolatba hozó brit folklór felhasználásával azt állították, hogy a boszorkánykultusz korábban ilyen helyszíneket használt vallási szertartásokra, ezzel legitimálva azok kortárs wicca használatát. 1990-es évekre sok wicca felismerte a boszorkánykultusz-elmélet pontatlanságát, és elfogadta azt mint mitológiai eredettörténetet.